Hát még egy művész, aki sokszoros érzékenységgel reagál az őt érő minden rezdülésre! Mit jelent számára a számítástechnika, miként jutott el egy misztikus gépteremből a digitális orgona mellé? Varnus Xavérral Mártonffy Attila beszélgetett.

- Ön művész, ám manapság már ez az "emberfajta" sem kerülheti ki a számítástechnikát. Mikor került először kapcsolatba az informatikával?

- Azt hiszem, én ahhoz az első generációhoz tartozom, akinek már jelent valamit a számítástechnika. A mamám a hetvenes évek legelején programozó matematikusként dolgozott, s mivel este kapott gépidőt, gyakran engem is elvitt magával a munkahelyére, ahol számomra lenyűgöző dolgok történtek. Emlékszem a hatalmas teremre, vagy termek végtelennek tűnő sorára, ahol a számítógép terpeszkedett. Az egyik szobában a lyukkártya-leolvasót etették, a másikban mágnesszalagos orsók futkostak ide-oda, megint másutt egy nyomtató köpködte tonnaszámra a leporellót, hogy legalább négy sor hasznos információt ki lehessen olvasni a halmazból. Mivel a gépteremben steril viszonyok uralkodtak, mindenkinek űrhajósruhára emlékeztető öltözékbe kellett bújnia; persze, számomra csináltatni kellett egyet, hiszen nem volt gyerekméret.

- Ez a misztikum megszerettette önnel a számítástechnikát, vagy egyenesen elborzasztotta tőle?

- A mamán egyetlen mondata volt az, amely egy életre összezavart bennem minden számítógéppel kapcsolatos dolgot. Bár matektagozatos kisdiákként már tudtam valamit a számrendszerekről, mégis elborzasztott a közlése: a számítógép tizenhatosra kibővített kettes számrendszerben dolgozik. Másnap megkérdeztem nagyon bölcsnek tartott matematikatanáromat, hogy ő hallott-e már ilyenről. Bizony, ő sem hallott. Ettől fogva jó ideig meg voltam győződve arról, hogy a komputer csak kitalált dolog, nem létezik, mivel nem tudunk róla semmit.

- Értem. De strigis que non sunt nulla questio fiat. A kisiskolás kort viszont hamar kinőtte. Újabb kísértés?

- Az életembe legközelebb akkor kapcsolódott be az informatika, amikor pilótáskodni kezdtem. A repülőterek irányítási rendszere már régóta számítógépes segédlettel működik, de mondanom sem kell, egy percig sem bíztam benne. Annál is kevésbé, mert egyszer a québeci repülőtéren azon a pályán szállt fel egy szintén amatőr gép, amelyiken én leszállni készültem, s mindez a beszámítógépezett irányítótorony tudtával történt. Ők azt mondták, nem látták a másik gép azonosítóját a monitoron.

- Jó példája, hogy a mindenhatónak kikiáltott számítógép is csődöt mond néha.

- A számítógép sok mindenre jó, de sok mindent nem pótol. Mint ahogy soha az életben nem fogja tudni kiszorítani a könyveket a könyvespolcról, az emberi gondolkodást sem fogja tudni helyettesíteni - legalábbis a mi életünkben nem.

- Bízzunk benne, hogy így lesz. Ha a gondolkodást, a könyveket nem is szorítja ki, a kézírást már jócskán háttérbe szorította.

- Igen, s emiatt kötődik a számítógéphez pályafutásom egyik jelentős pillanata. Életem első saját gépét 1995-ben vásároltam, tulajdonképpen takarítási céllal. Gyerekkorom óta ugyanis megrögzött grafomán vagyok, aki minden egyes elé kerülő fecnit teleír a gondolataival. A rengeteg sajtcédula azonban előbb-utóbb tűrhetetlen rendetlenséget okoz az ember életében. Ezért vettem egy számítógépet, s az összes fecnimet egyszer s mindenkorra átmásoltam - helyspórolás szempontjából sem volt utolsó dolog. Tulajdonképpen ez volt a kezdete első könyvem megírásának: amikor egy kupacban láttam a sok gondolatot, már csak kötőszavakat és gondolatjeleket kellett közéjük rakni.

- S miután kész a nagy mű, pihenhet az alkotó, munkája ott van a háttértárolón, a hajlékonylemezen, az interneten, kinyomtatva több ezer példányban, olvasva, befogadva, s visszavonhatatlanul.

- Igen, ebből a szempontból fantasztikus az informatika, és általában bármiféle adatátvitel. A humanizmus az elmúlt évszázadokban mindig döcögve működött; egy középkori humanistát összes művével együtt viszonylag könnyen el lehetett égetni a máglyán, s nem maradt utána semmi. Ma viszont, a hihetetlen mennyiségű információ szabad áramlásának korában, a zsarnoki butítás szinte megvalósíthatatlan. Torontói emigrációmban egyszer valaki floppyn kihozott nekem egy szamizdat könyvet. Akkoriban az ilyen jellegű adathordozókra még nem terjedt ki a vámosok figyelme, s döbbenetes volt számomra, hogy ily módon egész szamizdatkönyvtárak vándorolhatnak a határokon túlra.

- Az ember mindent megkap a világháló révén, amit csak akar. Ám annak az egész hangulata valahogy más, mintha a boltban saját kezűleg lapoznám fel a könyvet, saját orrúlag érezném a pálpusztai átható illatát, vagy órákra bevonulnék a próbafülkébe. Ha csak azt nem nevezem hangulatnak, hogy ülök a villódzó képernyő előtt, könnyezik a szemem, s jelentős mértékben hozzájárulok távközlési szolgáltatóm profitrátájának javításához. Ön hogy látja ezt a kérdést?

- Amit az internet világa hozott, az egyenesen lenyűgöző. A műveltségnek ma már nem lehetnek korlátai; öt-tíz éve még lehetett arra hivatkozni, hogy egy könyvet nem lehet beszerezni, de ma már ilyen nem létezik. A romantika viszont valóban hiányzik belőle, hiszen nem ugyanaz a hangulat járja át az embert, amikor a képernyő előtt ülve nézi egy New York-i galéria képeit, és amikor a helyszínen, meghitt körülmények között szemlélődik.

- Ön orgonaművész, s azt is tudom, hogy mostanában digitális orgonán játszik. Nem elég jók talán az ön számára a hagyományos orgonák?

- Mint orgonista, természetesen az orgonát, a hangszerek királynőjét tartom az egyik leggrandiózusabb hangszernek. A hazai orgonaviszonyok ugyanakkor nagyon elszomorítóak. Az állapotokat nemrégiben a Soros Alapítvány felmérte, s kiderült, hogy a Magyarországon fellelhető 3200-valahány orgonának nem egészen 5 százaléka éri el a használható szintet, ami azt jelenti, hogy a vasárnapi misét még el lehet játszani rajtuk. A koncertállapotú orgonák aránya pedig elenyésző. Mindez annak "köszönhető", hogy 1947-ben az orgonát klerikális hangszernek minősítették, s megszüntették a gyártását. Akkoriban Európa egyik leghíresebb orgonagyára a pécsi volt, amit egyetlen tollvonással koporsóüzemmé alakítottak át, amely a szocialista országok igényeit volt hivatva kielégíteni. Az orgonakészítéshez szükséges nagyon drága, elképesztő precizitású ónesztergák huszonöt évig rohadtak a gyár udvarán. Amikor én a hetvenes években az orgonák világában "landoltam", mindenki elmondta, hogy vannak jó orgonák, de azok, amelyeket itthon hallunk, nem tartoznak közéjük. Tulajdonképpen az illúzióimból éltem. A nagyvilágban utazgatva csodálatos orgonákat láttam, de amikor hazajöttem, ismét a lehangoló valóság fogadott. Ha össze kellene számlálnom, hány hangszeren mernék úgy koncertezni, hogy az ne vakrepülésnek számítson, elég volna az egyik kezem.

- Mikor következett be a digitális áttörés?

- 1992-ben megkeresett az egyik vezető holland digitálisorgona-gyártó cég képviselője, s felajánlotta, hogy itthoni koncertjeimhez alkalmanként ideszállít egy hatalmas példányt. Nem tudtam ugyan, mi fán terem a digitális orgona, de buzgón bólogattam, mint aki ért hozzá. Őszintén szólva, szkepticizmussal viszonyultam a dologhoz, s igyekeztem a koncerteket olyan városokba helyezni, ahol volt kéznél használható hagyományos orgona is - ki tudja, hátha befürdünk a digitálissal. Megérkezett a masina egy hatalmas kamionban, összes alkatrészével, tartozékával együtt. Az első koncert az osztrák határon fekvő, s nem sokkal azelőtt helyrehozott rönöki katolikus templomban volt, ahol korábban nem voltak hangversenyek. Lementük, de a kamion még nem volt ott. Valamikor délután három körül érkezett meg, s négy órakor már a legszebb hangzásban gyönyörködhettem, amit addig valaha is hallottam. Akkor győződtem meg róla, hogy új korszakba léptünk. Döbbenetes új világ nyílt meg előttem: végre nem voltam a meglévő orgonaállományhoz kötve, végre kompromisszummentesen eljátszhattam bármit.

- És ez még csak a kezdet volt!

- A digitális technika 1992 és 1997 között rohamosan fejlődött. Három évvel ezelőtt tettem az utolsó kísérletet arra, hogy sípos orgonán valósítsam meg elképzeléseimet, bár tudtam, a hangszer nincs ehhez megfelelő állapotban. Ezután határoztam úgy, hogy nincs mese, szereznem kell egy digitális orgonát. Találtam egy amerikai orgonagyárat, amely ráadásul teljesen a megrendelő igényeihez szabja termékeit. Megneveztem azokat az orgonákat - mindjárt háromból gyúrtam össze az enyémet -, amelyek hangját digitalizálniuk kellett. Kivonult a stáb, s a sípokról hangról hangra levették a mintát egy süketszobában. Végül a roueni apátság orgonájának, valamint egy német és egy amerikai orgonának a digitalizált hangjaiból állt össze az a hangszer, amelyet a mai napig használok.

- Hogyan fogadta a hazai közönség az új hangszert?

- Az első koncertem előtt nem jelentettem be, hogy digitális orgonán fogok játszani, nehogy valamiféle előítélet befolyásolja a közönséget az értékítéletben. A hangverseny templomban zajlott, így könnyű volt elrejtenem az árulkodó jeleket: a templomi orgona hangszekrényébe dugtam az én hangszerem hangszóróit, a billentyűzetre pedig azt mondtam, hogy az csak játékasztal, s segítségével távvezérelve fogom megszólaltatni a templomi orgonát. A siker frenetikus volt, mindenki csodálkozott, milyen szépen szól az öreg sípos jószág.

- Hogy sikerült átállnia a hagyományosról a digitális hangzásra?

- Az embernek nehéz leküzdenie saját előítéleteit, de végül is nem lehetetlen. Én a következőképpen teszteltem magam. Philadelphiában található a világ legnagyobb sípos orgonája; negyvenezer sípja van: a legkisebb négy milliméter hosszú, a legnagyobb síp pedig huszonnégy méteres, vasbetonnal rögzített monstrum. Jól ismerem a hangszert, régebben sokat játszottam, gyakoroltam rajta. Nos, ehhez az orgonához hozzáépítettek 60 digitális hangszínt, ámde a játékasztalon nem jelölték meg, melyik billentyűhöz tartozik digitális, s melyikhez "analóg" hang. Négyszáz hangszínre nem emlékezhet az ember - ennyit tudott az orgona -, s amikor leültem játszani, rendre melléfogtam: amikor a hangszóróból jött a hang, azt hittem, sípból, és megfordítva. Akkor úgy véltem, elértük a fejlődés végső pontját.

- És így történt?

- Nem, a digitális komputertechnika még tovább fejlődött. Számomra megdöbbentő például, hogy amikor megérkezünk egy terembe, ahol még azelőtt nem jártunk, a hangmérnökök kitesznek egy számítógépet az asztalra, s a masina lézeres detektor segítségével egy pillanat alatt belövi a helyiség nagyságát, a falak hangvisszaverési tulajdonságait, s ennek alapján megjelöli, hová kell tenni a hangszórókat. Igen ám, de amikor bejön a közönség, megváltozik a terem akusztikája, ami sokszor az üres teremben jól hangzó hagyományos orgonák halálát jelenti. A számítógép viszont egy pillanat alatt korrigálja a korábbi értékeket, s az új viszonyoknak megfelelően állítja át a hangzást. Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy egy művész kompromisszummenetesen éljen a zenének, s ne legyen benne gyomoridegesség játékának esetleges kudarca miatt. Én amióta digitális orgonán játszom, hibát nem találtam a hangszerben, olyannyira nem, hogy néhányat - egy kis elhangoltságot - tetettem is bele.

- Lehet innét még továbbfejlődni?

- Évek óta dolgozunk egy ötleten, ami inkább hasonlít valamiféle "leg-játékhoz", mintsem művészi teljesítményhez. Azt szeretném megvalósítani, hogy ülök egy stúdióban a saját orgonám előtt, amely az interneten keresztül össze van kötve a philadelphiai nagyorgonával. S miközben itt játszom, a tengerentúli közönség előtt is megszólal az orgona, s ezt műholdon keresztül visszasugározzák a stúdióba, ahol ülök.

- Szóval lassan már koncertteremre sem lesz szükség, s egyszer talán az orgonista szerepét is átveszik a gépek...

- Bármilyen gépen, hangszeren el lehet követni digitális változtatásokat, egy dologról azonban nem szabad megfeledkezni: mindig oda kell tenni egy széket, hogy az ember is oda tudjon ülni.

- Az előbb említette az internetet. Van-e, illetve tervez-e másfajta webes megjelenést is?

- Tulajdonképpen én mindig lassan mozdulok rá a világ nagy eseményeire, s akkor is inkább a negatív példák háborítanak fel. Most, hogy Magyarországon már egy üzemi takarítónőnek is van saját honlapja, elhatároztam, nekem is kell csinálnom valamit. Elkezdtem hát tanulmányozni a weboldalakat, de nem sok köszönet volt benne. A honi vállalakozói réteg ugyanis a nyolc évvel ezelőtti öltözködésbeli ízléstelenségét - amikor is a püspöklila öltöny jól megfért a fehér frottír zoknival és a makkos cipővel - most a honlapokra vitte át, hiába járnak ma már a menedzserek Boss meg Pierre Cardin öltönyökben. Meg kell mondanom, hogy manapság igen jó gazdasági mutatókkal rendelkező cégek technikailag ugyan tökéletes, ámde csiricsáré webhelyeket produkálnak, ezért úgy döntöttem, inkább saját hatáskörben oldom meg a kérdést. Ez az egyik szempont honlapom létrehozásában. A másik, hogy mindenki annyit ér, amennyire hasznára van a társadalomnak, embertársainak. Na már most, nem érdemes azért csinálni honlapot, hogy megmutassam, miként élek, hogy nézek ki fényképszerűen, amikor reggel fölkelek az ágyból. Akit az ilyesmi érdekel, az engem hidegen hagy. Ugyanakkor számtalan olyan dolog van, aminek az élvezetét szeretném másokkal megosztani. Úgy vettem észre azonban, hogy a meglévő weboldalak határozottan egy cégről, egy szolgáltatásról, vagy egy embernek, csoportnak a speciális világnézetéről szólnak. Az én, visszafogott ízléssel megtervezett honlapomon viszont - ez a www.xaver.hu - mindazon dolog (olvasmány, zene, kép) ott lesz egy az egyben, amely az életemet valamilyen módon befolyásolta. Az internet óriási előnye, hogy általa mindenhez hozzá lehet férni, ugyanakkor óriási baja, hogy nem ad útmutatást, mihez érdemes. Ezért én a honlapomon csináltam egy toplistát, felsorolva a 25 legkedvesebb éttermemet, kávéházamat, könyvemet, CD-lemezemet stb., s ezeket - már persze, amit lehet - fel is teszem a webre. Furfangos és ármányos dologra készülök tehát felhasználni az internetet: a műveltség és a humanizmus ideológiai koktéljával megpróbálom jó útra vinni az embereket.